Furkó Kálmán nyugállományú ezredes neve fogalom a közelharc világában. A lassan hetvenedik évébe lépő katona iskolát teremtett hazánkban a puszta kezes harci kiképzésben, és ebben nemcsak a saját tudására, de többek között a második világháború előtti magyar katonai kiképzés tapasztalataira is támaszkodott. A gyerekként otthon dobált súlygolyótól a kiképzőtárs bokszer kutyán át a kegyetlenség filozófiájáig.
– Katonától hallottam azt a kijelentést, hogy az ön tudománya nem a huszonegyedik századba való, hiszen elég egy negyvenkilós mesterlövész, és vége a legerősebb embernek is.
– Butaság ilyen összehasonlítást tenni, mert nem erről van szó. A távcsöves puska elsütéséhez valóban nem kell százhúsz kilós, közelharcban járatos ember, de a mesterlövésznek sem csak a ravasz meghúzása a feladata. El kell jutnia a megfelelő pozícióba, kivárni a tüzelésre alkalmas pillanatot, és lehetőleg neki is élve kell visszajönnie. Na, ehhez már jó fizikum, kondíció, felszerelés, idegmunka kell. Én nem is erről az oldalról közelítem meg a harcművészet dolgát a hadseregben vagy az önvédelmet a civil életben. Bárkinek bármilyen fegyvert adhatok a kezébe, kést, puskát, pisztolyt, ha nem ért hozzá, nem tudja használni. Fegyverként fogom fel azt az elsajátított mozgást is, amellyel képes valaki önmagát megvédeni, egyben ártalmatlanná tenni az ellenfelet. Ez is olyan speciális katonai terület, amely sajátos ismereteket kíván. A karatéra akkor van szükségem, amikor nem tudok lőni, mert nincs lőszerem vagy nem akarok hangoskodni. Akkor puszta kézzel kell megoldani ugyanazt.
– Egész felnőttkorát egyenruhában töltötte. Mindig arra készült, hogy katonaként a küzdősportnak szenteli életét?
– A Testnevelési Főiskolára készültem. Tizenkét éves korom óta sportolok. Nagydarab gyerek voltam, elég pufókás is, és esténként apánk foglalkozott velünk. Nem volt testnevelő, vasutas volt, aki fiatalkorában a falusi gyerekekkel a Körös-parton futott, dobott, játszott, megpróbált bokszolni, volt birkózó is. Mindezt megőrizte, magával hozta. A mátészalkai vasútállomáson, ahol felnőttem, már az ötvenes években volt röp-, kézi- és focilabdám. Hetedikben súlyt löktünk, és a tanár mondta, hogy ebből osztályzás lesz. Otthon elővettem a súlygolyót, elkezdtem gyakorolni. Valaki jött segíteni, aztán jöttek mások is: „Kálmán! Így fogd, meg így állj be!” Nekem meg mindennapossá vált a gyakorlás, mert érdekelt. Nem voltam rossz tanuló, lecke után lemehettem az udvarra, és löktem a súlyt. Kialakult bennem, hogy súlylökő leszek, olimpiai bajnok. 1960-ban, amikor az olimpia volt, ott ültem az egyetlen rádiónál vagy az átelleni vasutas művelődési otthonban a tévé előtt. Szerettem volna Budapestre kerülni, vasutasgyerekként ezért az ottani vasútgépészeti technikumba mentem, és így kerültem egy vasutas-sportegyesülethez. Ott még mindig kalapácsvető voltam, meg súlylökő, a juniorkoromat kalapácsvetőként töltöttem. Bár a műszaki pálya nem igazán érdekelt, jól lehetett keresni vele. Érettségi után dolgoztam is másfél évet az Északi Járműjavítóban mint technikus, de akkor már tudtam, hogy nem műszaki egyetemre akarok menni, hanem testnevelő tanárnak. Másodjára úgy vettek fel a Testnevelési Főiskolára, hogy előtte el kellett menni 11 hónap katonai szolgálatra Egerbe. Ott felderítőként arra gondoltam, hogy a főiskola után hivatásos tisztként magam is felderítő-zászlóaljhoz kerülök.
– Már a főiskolán tanult közelharcot?
– Atletizáltam, illetve dzsúdóztam, akkor még karatéról szó sem volt. Tanárom a most 87 éves Galla Ferenc volt, akihez máig barátság fűz. Az ő idejében kezdett a dzsúdó a képzésben elterjedni. Ugyan korábban már hallottam róla, igazi karatét hetvenkettőben láttam először. Svédországból akkor látogatott haza Mészáros Attila barátom, aki Angliában tanulta a karatét, és második danos mester volt. Bejött a főiskolára, és megtartotta az első kjokusinkarate-edzést. Segítette a magyarokat, 1978-ban elküldte legjobb tanítványát, Howard Collins négydanos mestert, aki Ójama Maszutacunál, későbbi mesteremnél nevelkedett. Ennek lassan ötven éve.
– Ön ezt a karatét vezette be a katonai kiképzésben?
– Igen, mert ez elég kemény kontaktkarate, amelyben teljes erejű küzdelmet kell folytatni. De nem utcai verekedés, sportszerű szabályok közt folyik.
– Hogyan vezetett az út a főiskoláról a szolnoki felderítő-zászlóaljhoz?
– Fiatal testnevelő tanárként 1970-ben ide pályáztam, de előbb Vácott kezdtem a híradóezrednél. Mivel sorkatonaként megismertem a nagyon kemény felderítőkiképzést, el tudtam képzelni, mi vár ránk, ezért az volt az elképzelésem, hogy az ejtőernyős-alakulatnál akarok testnevelő tanár lenni. Ezt sikerült elérnem, aztán hamar átkerültem a szolnoki felderítőkhöz, és ott szolgáltam le a harmincvalahány évemet. Itt kezdtem ejtőernyőzni is, aminek a válogatottak felkészítésétől a sorkatonák ejtőernyős kiképzéséig hasznát vettem. Azok a testnevelési anyagok, amelyeket a két év alatt gyakoroltak, azt eredményezték, hogy megerősödtek, gyorsultak, ügyesedtek, és alkalmassá váltak arra, hogy a feladatokat el tudják végezni. Tudjanak rejtőzni, figyelni, átmászni, átugrani, megfogni, megsemmisíteni, hazajönni. Ehhez felkészülés kell.
– Az addig tanultakon kívül merített-e más hadseregek ismeretanyagából?
– Ahogyan az érdeklődésem a küzdősportok felé fordult, mindent megnéztem, amihez hozzájutottam. A Hadtörténeti Intézetben régi szabályzatokat, leírásokat olvastam. A magyar anyagokhoz hozzá lehetett férni, de olyan országokból – például a németektől – is lehetett leírást találni, amelyekkel valaha kapcsolatban álltunk. Megkerestem embereket, akik már tanultak ilyet. Érdekelt a külföldi kiképzés, és ezeket az anyagokat a munkámban fölhasználtam. A magyar katonák ilyen irányú kiképzése már a második világháború előtt és alatt is jó volt. Voltak rohamcsapatok, az ejtőernyős-alakulat harmincnyolcban alakult meg. Ott is volt közelharc, csak más, mint ma. Ismerték a dzsúdót, a bokszot, és ezek ötvözetéből volt egy általuk gyakorolt mozgásanyag. Sokáig keveset tudtunk róluk, de amikor már enyhült a szigor, az egykori ejtőernyős katonák közül többel is találkoztam. Akkor tárult fel előttem igazán, hogy kik ők, és mit csináltak. Megkerestem egykori légiósokat is, mert a francia hadsereg szinte az egész világon jelen volt, és különféle sportszokásokkal is találkozott. Az oroszoknál is divatosak voltak az önvédelmi sportok. A mongol birkózástól kezdve számos küzdősportot gyakoroltak, olyan technikákkal, amelyeket mi nem ismertünk. Magyarországon a birkózás, az ökölvívás volt ismertebb, nem véletlenül mondtam, hogy kezdetben ezekből lehetett összerakni az önvédelmi sportot. A dzsúdó, a dzsiudzsicu csak később jutott el ide, bár az ezerkilencszázas évek elején Szemere Miklós hívására Magyarországra jött egy japán úriember, aki a fiatalokat arra tanította, hogy a távol-keleti országban milyenek voltak az önvédelmi formák, és azokban a test test elleni küzdelem hogyan szerepelt. Náluk ebből építették fel a katonák kiképzettségét, mozgásanyagát.
– Önt végül mi jegyezte el teljesen a karate kjokusin változatával?
– Pályafutásomban meghatározó volt az Ójamával való találkozás. Ő 1923-ban született Koreában, de korán Japánba került, és ott élte le az életét. Maga a karate – mint sajátos öklözés, harcmodor – Okinaván, a Kína és Japán között fekvő szigeten alakult ki. Kezdetben csak kisebb társaságok művelték. Ójama eleinte dzsúdózott, aztán megismert több más küzdelmet, a karatét is. Ebből az évek során kialakította a saját karateiskoláját, amelynek a kjokusin karate nevet adta. Ez nem az a hagyományos iskola volt, amelyet a kilencszázas évek elején csináltak, hanem önállóként jegyezték be.
– Mi a különbség a korábbiakhoz képest?
– Ennek a küzdelemnek kialakították egy olyan formáját is, amelyet testedző és nevelő módszerként iskolában is oktatnak. Ennél természetesen csak jelzik az ütéseket, bár itt is földre lehet küldeni az ellenfelet. Nagyon jó dolog, ha ezt elsajátítom, ügyesedem, gyorsulok tőle, jobb lesz a mozgásom, és akár az orvostudománytól kezdve sok hasznos dolgot megismerek általa. Ezt nemcsak harcként lehet fölfogni, hanem mint nevelési eszközt is. Ójamának ez nem tetszett, ő olyan közegben élt, ahol másként kellett küzdeni. Ő írta meg azt a szabályrendszert, amelyet a régi idők karatéjával szemben kontaktrendszernek hívunk. A hagyományos karaténál is odaütnek meg odarúgnak azért, de a szabály nem engedi meg, hogy lefejeljem az ellenfelet, mert az nagyon veszélyes.
– Ezek szerint ön katonaként nem ezt, hanem egy keményebb, életszerűbb változatát műveli?
– Ahogy mondtam, ez fegyver, nem lehet másként. Ami a harcmezőn történik, az kontakt, test elleni karate. Ezért fordultam a kjokusin karate felé, és merítem onnan a mai napig az ismereteket. Lőni vaktölténnyel vagy fadugós puskával is lehet, de az nem harc, legfeljebb felkészítés a harcra. De a harc élesben megy.
– Mennyire lehet kegyetlen egy közelharcra kiképzett katona?
– Nehéz erre válaszolnom, mert személy szerint harcban nem jártam. A tanítványaim közül többen voltak éles bevetésen, de én csak kiképeztem őket. Nem voltam olyan helyzetben, hogy megéljem, milyen, amikor kilövik mellőlem a társamat, a barátomat. Versenyszerűen verekedtem, rúgtam le másokat, és ipponnal megnyertem a küzdelmet, ezt ismerem, de nem voltam utcai verekedő sem.
– A civil életben sem került olyan helyzetbe, hogy meg kellett védenie magát?
– Olyan támadás, hogy utcán, lépcsőházban nekem estek volna, nem történt. De ez kétoldalú dolog. Az ember lehetőleg nem megy bele ilyen helyzetekbe, hanem megpróbálja kikerülni. Ugyanis ha ilyen helyzetbe kerülök, az sem jó, ha én verek meg úgy valakit, hogy orvost kell hozzá hívni. Visszatérve az elején említett mesterlövészhez és a kegyetlenség kérdéséhez: mit érezhet, amikor kilövi azt az embert, akinek az arcát látja a távcsőben? Vagy mit érez az, aki kést nyom a hídon őrt álló katonába, vagy megfojtja? Van, aki a macskát sem tudja földhöz vágni, ha útban van neki, más meg gond nélkül megteszi. A kiképzésnél ugyanúgy kell felkészíteni a katonát, mint a sportolót. Akkor ugyan nem rúgom szét a fejét, de megszédül, és elveszti a küzdelmet. Utcán nem lehet ilyet csinálni, ott akkorát kell rúgni, hogy ne tudjon felállni. Jó helyre kell rúgni. Harcban ugyanez van, ott nincs olyan, mint a nótában: nekimenjek, ne menjek? Ott neki kell menni.
– Ön följutott a csúcsra. A neve fogalommá vált. Ez minek köszönhető?
– Először is az elszántságnak, a személyes példamutatásnak. Másfelől a megfelelő pedagógiai érzéknek. A csoport a legkisebb szervezeti egység, amellyel dolgozunk. A csoport nem olyan erős, mint a legerősebb embere, hanem mint a leggyengébb, mert az visszatartja a többit. Én meg azt mondom, meg kell tanulni a középső emberhez igazodni. A gyengébbnek fel kell zárkóznia, az erős meg fogja vissza magát, ne menjen el a csoporttól, mert az nem ér semmit sem. Ugyanez érvényes a rajra, szakaszra, századra. Mindenkit olyan feladattal bízunk meg, amire a legalkalmasabb. Ha valakit likvidálni kell, azt jelölöm ki, aki a közelharcban jó, ha robbantásra van szükség, annak a specialistája kapja a megbízást, s ő talán még élvezi is. Ilyeneket kell észrevenni, így felépíteni a csoportomat. Ennek ez a pedagógiája. Felismerni és kibontakoztatni az emberekben rejlő képességeket.
– Könnyedebb témára váltva: az ön személye köré is szövődtek városi legendák. Többek között azt mesélik, egyszer a kutyája is önnel ugrott az egyik ejtőernyős gyakorlaton.
– Ez csak részben igaz. Volt egy bokszerem a hetvenes években; sokfelé elvittem. Velem volt a laktanyában, a kiképzésen. Akkor foglalkoztam az ejtőernyős-válogatottal is, és mivel a kutya szeretett repülni, azt terveztem, hogy le fogjuk ugratni. Végül nem készült el a szükséges heveder, így ez elmaradt, de a palánkokon, pallókon meg a hegyi kiképzésen rendszeresen velünk volt. Mire felkínlódtuk magunkat a hegytetőre, ő már ott ült egy sziklán, és várt bennünket.
– A családjából követte-e valaki a hivatását?
– Egy fiam és egy lányom van. A fiam 46 éves, elvégezte a rendőrtisztit és a jogot, alezredesként a megyei kapitányságon szolgál. Tartalékos tisztként szintén volt ejtőernyős ugrása, dzsúdózott, volt vitorlázórepülő, majd sporthorgász lett. A lányom nagyon jól lovagolt, úszott és síelt. Ott két fiúunoka van, az egyik jól evez, korosztályos bajnok.
– A pályájára visszatekintve boldog, elégedett embernek érzi magát?
– Nincs miért elégedetlenkednem. Sok mindent megkaptam, hiányérzetem nincsen. Amit akartam, azt csinálom, ebből kell megélnem, ebből boldogulok. Ami fontos, hogy nem szabad az embereket becsapni. Amit hirdettem, azt csináltam tiszta szívemből.
Furkó Kálmán
nyugállományú ezredes 1947. január másodikán született Nyírbátorban. Sportága a kjokusin karate, övfokozata hét dan. Magyarországon először teljesítette az ötvenemberes kumitét: egy nap alatt ötven emberrel kellett megküzdenie. Családi állapota: nős, két gyermeke, két unokája van.
0 Megjegyzések